Weöres Sándor

(1913. június 22., Szombathely - 1989. január 22., Budapest)

A HOLD KÖLTŐJE

Pesty-Nagy Kati írása

weoressandor

Weöres mindennél jobban vágyott egy történelem utáni letisztult, megszabadított korszakra, miközben az atomfegyverek világában, a történeti, történelmi atmoszférikus nyomást érzékelve, értve és felismerve, félve alkotott rendületlenül, megkopott reménnyel a lelkében. Az emberiség sorsának fejlődését egy szinte szürreális vízióban látta volna kiteljesedni, hitte és vallotta, hogy létezhet egy olyan pillanat, mikor az emberiség túllép az eddig leírt és megélt közös történelmén, és lebontva magunkról a majd hatezer éves nyomást, tisztultan állunk saját életünk elé. Élete végéhez közeledve felmérte tudta és kijelentette, hogy mindez elérhetetlen és megvalósíthatatlan immár, de a remélt út kivételességében való hitét sosem adta fel.

Nem könnyű érteni ezt a reményt, de elmélyülve, időt szánva rá, közel kerülhet az emberhez a felismerés. Az a szabadság, amire Ő vágyott egy végleges és katartikus társadalmi megtisztulás vágya, a közös terheink,az évezredek óta hordozott, elfertőződött sebeink végső letétele.

Számtalan hangon írt és alkotott. Önmagát nem feltétlenül irodalmi alkotónak nevezte, sokkal inkább kutatónak, olyan kísérletező gondolkodónak,aki nem ragad meg a szavak szótár-szerinti értelmezésénél.
Hangzás-hatások, a formailag auditív rezgésekkel keltett dallamszerű érzet-keltések mesterévé vált,miután Kosztolányi fordításain keresztül eljutott hozzá a nyugat avantgard költészete, és úgy ítélte meg, hogy ennek itthon, Magyarországon is teret kellene engedni. A legizgalmasabb zeneiséget tükröző csodák ezek az így született alkotások, melyekben a hangzás a felfoghatóság határán át eljut a tudatig, de értelmet mindenkiben másképp nyer maga a műremek. (S bár ha nem is értelmet, de érzetet feltétlenül átad egyértelműen, ami egy végérvényesen új dimenziót nyit meg mindannyiunk előtt az alkotásban. Személyes tapasztalásom és véleményem szerint ez az auditív hatásmechanizmus az ősi közös nyelv, közös értés felé vezető úton éppoly fontos kutatásoknak adhatna kiindulópontot, mint a zene félreérthetetlenségének alapvetései.)

Természetesen messze nem kizárólag tudatos módon dönt az alkotás folyamatáról, a legszebbnek,legfontosabbnak s leginkább figyelemre méltónak azokat a műveit tekinti Ő maga is, melyek egyfajta sejtésből keletkezve kezdnek dolgozni benne, s csak legvégül követelnek értelmet maguknak a leírt szóban.

Egy rossz tanulóból, egy rendszerint az iskolákból eltanácsolt diákból sajátos úton válik valódi gondolkodóvá, filozófusként diplomázik Pécsett, ahol meghatározó barátságai megszületnek, s az érzékeny, illetve túlérzékeny lélek megértheti végre, hogy nincs egyedül.

Örökre nyitott marad barátai szavainak érzékenységére, olyannyira, hogy a Gyermekhangon megjelenő teljes gondolati ciklus Karátson Gábor festőművésznek köszönhető.
Megrázó lelki érzékenység és szépség – szavakkal talán meg sem fogalmazható felismerés -, ahogy Karátson útmutatása alapján Weörös a lepusztult gyárépületekre firkált rajzokból,szavakból, a minden „közönség igényétől mentes” telepek vaskapuján fellelhető alkotások alapján kezd egy katartikus korszakot felépíteni. Nem más a múzsája, új koordinátarendszerének nem más az origója, csupán ezek az „ottfelejtett” alkotások, melyekre egyedül Neki volt és lehetett hiteles , művészi válasza, rezdülése. Kiteljesedik általa valami megfogalmazhatatlan szépség és letisztultság, valami olyan összetartozás jelen és alkotó között,melyre az irodalom is alig tud más példát mutatni.

Míg Ady azt mondja, hogy „minden egész eltörött”, Weörösnél azt találjuk, hogy „tarka részekre szakadt”, de hibát követünk el, ha ezt a két gondolatot feltétlenül párhuzamba állítanánk, mert Weörös maga is azt vallja, hogy míg Adynál ebben merő pesszimizmus, feladás, és a végső pusztulás képe található, addig nála a tudatosulás szimbólumát jelenti mindez a megfogalmazás. A gyermekkorból, a gyermeki tudatlanságból értelemmé fejlődő elme élménye az, ahogyan részekre bontja a Világot, az értés, a felismerés okán, így tesz különbséget, így dönt, választ, jó és rossz között, ergo Weörös szerint ez a fajta szétszakadás eleve elrendelt, az emberré válás, a gondolkodó ember alapvetése, része és egésze.

Mégis minden tudatosulás, minden realizmus mögött mindig megjelenik az a valódi sejtelemkben élő,lüktető lélek, ami meghatározza hitét és eszmerendszerét, tehát a csupán sejthető, az átsuhanó gondolat, amely némán dolgozni kezd, s a Mester saját szavaival fogalmazva: végül megjelenik záporesőszerűen az ember agyában, készen.
Ez a közvetítői feladatkör, mikor nem magának rendeli érdemül az alkotás sikerét egy művész, ez kizárólag a legtisztább lelkű zsenik sajátja, mely itt, Weörösnél már találkozik a misztikum, az éteri érintésével.

Weörös mind alkotásaiban, mind életében ilyen marad mindig, ilyen éterien „túli”. Több, mint evilági, több,mint közülünk való.
Tapasztalása, érzése, érzékelése mind-mind az egekig repíti, s repít Vele minket is.
Akár a Holdra, akár túli Világokba, ha kell évszázadokon át, lelkeken, nemeken, szerepeken, személyiségeken keresztül.
Weörös költészete maga a misztikum, maga a katarzis, maga az érzékelés legújabb és legszebb dimenziója.
Egyedi, megismételhetetlen és felfoghatatlan csoda.

Este él,éjjel alkot, és mindig látja a hajnalt.

Ez a csönd az Ő világa, ebben teljesedik ki, itt enged utat a gondolatnak a környezet némasága.
Ebben a „nagy-hullámú egyben időben” alkotva sosem magának vallja a gondolat forrását, hanem az egyetemes kultúra feltörő, szólni akaró eszmerendszerének részének.
Sajátos hangja, éteri érzékenysége és kifinomultsága, filozofikus attitűdje és lénye olyan egyedi életművet hagy maga után, mely személyes meglátásom szerint még számtalan kutatásra várva hihetetlen meglepetéseket tartogathat, túlmutatva az irodalmi világ zárt rendszerén.